Igen, így kell népszerűsíteni a focit a nők körében: hozz be egy tucat térdig érő kölyköt a pályára és terelgesd a legszebb, Európa bajnok mosolyoddal. Én nem vagyok egy anya típus, de hogy majdnem megindult a tejem, az biztos.

Miután a spanyolok „elárulva saját filozófiájukat” magabiztosan lenyomták a taljánokat, csodás fiestába kezdtek. Először csak egy gyereket emelt át valamelyik bajnok apuka a kordonon, aztán egyszer csak újabb és újabb szőke és barna babák emelkedtek a magasba. Reina alig bírta kapkodni kifelé a családot, hiába, akinek három gyereke van, annak egy döntő lefújása után is még sok dolga akad.


Torres extrán apró fiát terelgette a 16-oson belül, míg két copfos kislánya a babájával és magas reklám értékű mosolyával fektette két vállra a hölgy nézőket.
És ha az óvodás csoport jelenet nem lett volna elég a szőrös szívű nézőknek, hát jöttek a közeli képek a megtört olaszokról.

Pirlo láttán én is kicsit összetörtem, aztán jött Motta és kész, már törölgettem a taknyom. Hiába drukkoltam a spanyoloknak, a síró férfiak mindig levesznek a lábamról.
Balotelli végül megadta a kegyelemdöfést, már üvöltve zokogtam.


Az együttérző fájdalmat Puyol és David Villa telefon baszkurálós jelenete enyhítette, no meg a spanyol öröm és Iker vigyora, aki – Real ide vagy oda – egy szent ember.
Torresnek külön pacsi a végjátékban leadott labdáért, így is gólkirály lett, gondolom, köszöni szépen Del Bosque mesternek, hogy kevés játék lehetőséget kapott egy gyengén sikerült szezon után.




Hölgyek!
Dráma, gyerekek, öröm és fájdalom, feszülő mezek, kerek hátsók, síró gladiátorok! Mi kell még? Kiskutya?
Lehet szépen félretenni a divat-ellenállást: ez a játék jó. Amikor meg nem, akkor ott a távkapcsoló.